A borvidék történelme

Történelmünk


A borvidék területén folyó szőlőtermelés első írásos dokumentuma a Garamszentbenedeki apátság 1075-ből származó alapítólevele, melyben I. Géza király a Felső - alpár (ma Lakitelek és Szikra) és kürti (ma Tiszakürt) szőlődombokat az apátságnak adományozta. A török időkből Kecskemét város fennmaradt jegyzőkönyveiben találhatunk utalást a szőlő- és gyümölcstermesztésre, a XVIII. században pedig a homokveszedelem elleni küzdelem egyik hatékony fegyvere volt a szőlő a gyümölcs és erdő mellett az itteni települések lakóinak. A filoxéravész idején a magyar szőlőkultúra átmentésének volt meghatározó bázisa a kunsági homok. Ekkor települt ide Kecskemétre Mathiász János méltán világhírű szőlőnemesítő és létesült mikóstelep is. Mindkét hely (Kecskemét - Katonatelep és Miklóstelep) a hazai szőlészeti és borászati kutatás fontos központja.

 

A rómaiak uralma idején az Alföld legnagyobb része senki földje volt. Sem a rómaiak idejében, sem pedig a honfoglalás idejéig az Alföldön élő őslakosok társadalmi fejlettsége nem volt olyan fokon, hogy a kedvező talajtani és éghajlati tényezők ellenére a fejlettebb gazdasági kultúrát igénylő szőlő meghonosodjon.
Az alföldi szőlőkre utaló 10-14. századi adatok és a rekonstruálható ökológiai környezet elemzése azt bizonyítja, hogy a szőlő ebben az időszakban, az ártéri erdőkben, természetes tenyészhelyükön élő fákra futtatott formában díszlett. A szőlőtövek ebben a formában történő nevelése, gondozása átmenetet képviselt a gyűjtögetés és a tényleges termesztés között.

A honfoglaláskor a magyarok letelepülése törzsenként történt. A törzsek egymás között felosztották a meghódított területet, vele együtt annak lakóságát, és az őslakókkal, mint rabszolgákkal műveltették a földeket. A hódító magyar nép az őslakossággal hamarosan benépesítette az Alföldet.
Szent István király (1001-1038) korából fennmaradt oklevelekből tudjuk, hogy az Alföld e korban apró falvakkal népesült be. Volt közöttük egy-egy nagyobb, és ezt gyűrűként vette körül 9-10 kisebb falu. A honfoglalás után az Alföldön sok volt a járhatatlan mocsár, nádas, füves lápos terület, a kiemelkedéseken nyír, éger-, kőris-, gyertyán- és fűzfaerdők voltak. Ahol erdő nem volt, ott a homokot fű kötötte meg.

Első okleveles emlékünk az alföldi szőlőkről egyidősnek mondható Kecskemét város betelepülésével. Hanusz István a Borág és nedűje című könyvében írja: " a magyar alföldi Tisza partján a Tős nevű erdő fáira óriási szőlővenyigék kapaszkodnak Kecskemét határában. Ezt a venyigés ligetet Árpád szőlőjének nevezi a nép. Holott ez csak maradványa lehet annak a felső-alpári szőlőnek, melyet Géza királyunk adománylevele 1075-ben emleget." I. Géza a Garam melletti Szent-Benedek apátságot alapítván többek között Felső-Alpárt az apátságnak adományozta. A Benedekrendiek reguláinak intézkedéseiből tudjuk, hogy a borfogyasztást külön szabályozták. A napi borjárandóság a rend tagjainak jogai közé tartozott. Ennek tulajdonítható, hogy az újonnan kapott területeken a szőlőtermesztést felkarolták, és szükségleteiket részben a saját termésből, részben a tizedekből helyben fedezni tudták.

Az Alföld őslakossága és a honfoglaló magyarok jól megfértek a homokkal. Mezőgazdasági és kertészeti művelésre csak az igazi televény földeket törték fel. A homokot nem bolygatták. Feltételezhető, hogy a szőlő és gyümölcs termesztése ebben a korban a folyók mentén történt. A Duna magyarországi szakaszán számos gyümölcsös szigetet tartottak nyilván, és ezekben a szigetekben nem csak termékeny ősgyümölcsösök tenyésztek, hanem szőlő is.

Az Alföld másik nagy folyója a Tisza. A tiszaháti ártéri szilvások, almások mellett megtalálható volt az erdei gyümölcsként gyűjtögetett ligeti szőlő is.
Az utóbbi kétszáz évben a vízszabályozások és a futóhomok felszakadása alaposan átalakította az Alföld természeti képét. Igen valószínűnek látszik, hogy hajdan a Duna-Tisza köze sokkal inkább a folyók vízteréhez tartoztak. A Duna-Tisza közét dús füvű rétek ligetes erdők jellemezték, melyeket kisebb nagyobb tavak és vízfolyások tagoltak. Feltételezhetjük, hogy Soltvadkert is ez egykor itt létező vadkert, vagyis vadgyümölcsöt is termő erdőről kapta a nevét. De természetes élőhelye lehetett a szőlőnek a mai Kiskőrös vagy Kecel is.
Ebben a korban a szőlőt nem kizárólag borkészítés céljára termesztették, hanem az főként étkezési célokat szolgált. A gyümölcsöskertek az anyaközségek közvetlen határában egy-egy kedvező fekvésű dombon keletkeztek úgy, hogy a gyümölcsöt lassan a szőlővel vegyes gyümölcsös váltotta fel. A termelés csak a saját szükségletek kielégítését szolgálta.

IV. Béla király idejében (1235-1270) keletről a tatár hordák elözönlötték az országot. A lakósság a mocsarakba menekült, a tatár a falvakat felégette, a kerteket feldúlta. A nép egy része biztosabb vidékre költözött. A városok, falvak romokban hevertek, a gazdaságok gazdátlanná váltak. 1243-44-ben a betelepülő kunok és jászok lettek a terület új lakói. A tatárveszedelmet az Alföld szőlőültetvényei hamarosan kiheverték. Feltételezhető, hogy a szőlőterület a tartárjárás következtében nem csökkent, sőt a kunok betelepítését követően nőtt is.
Míg a XI. és XII. században, a gyümölcsöskertekben csak itt-ott volt egy-egy tőke szőlő, addig a XIII. század végén a megritkult gyümölcsfák helyére a könnyen szaporítható, gyors növekedésű szőlőt telepítették.
Borkészítés szempontjából ezidőtájt a szőlőnek még nincs nagy jelentősége, csak étkezési szőlőt termesztettek. Borkészítéssel a magasabb dombok, a hegyoldalak lakósága foglakozott.

A bor ősidők óta nemcsak élvezeti cikk, hanem gyógyszer is. A tatárdúlás következtében fellépő járványok és az Alföld egészségtelen viszonyainak tudható be, hogy a lakósság fáradságot nem kímélve igyekezett beszerezni borszükségletét. Az alföldiek szőlőföldeket vásároltak a Szerrémségben, Dunántúlon vagy Tokajban. Az itt termett boraikat további borvásárlásokkal egészítették ki, saját fogyasztásukra, de kereskedtek is vele. A XIV. század végén és a XV. század elején elkeseredett harcot folytattak az alföldiek az idegenben levő szőlőföldjeikért és azért, hogy a hazaszállított borokat útközben minél kisebb vámok sújtsák

Aki nem tudott idegenben szőlőbirtokhoz jutni, kezdett helyben, az alkalmas dombokra szőlőt telepíteni. A szőlőtermesztés ez időben az Alföldön kezdett a borkészítés felé eltolódni. A korabeli oklevelekből már az itt termett bor minőségére is találunk utalást. Horváth Mihály írja egy 1842-ben megjelent munkájában:
"A szabadszállási borok jóságát eléggé bizonyítja az, hogy Lajos saját asztalára szedeté ezen szőlők tizedét". A későbbi kutatások szerint az utalás Szabadhegyre vonatkozik, így a legenda, mely szerint Nagy Lajos király (1342-1382) udvarában alföldi borokat is fogyasztottak további igazolásra vár.
A szőlők tulajdonjoga ebben az időben egészen különleges volt. Mindenki szabadon adhatott, vagy vehetett szőlőt. A szőlőnek való területet az erdőtől fáradtságos munkával kellett elhódítani. Így e korban a szőlőhegyek birtokossága a legkülönbözőbb osztályhelyzetűekből állott. Még ma is láthatók szőlőhegyeken a maradványai a főúri lakok és a mellettük levő viskóknak. A szőlőterület bekerítettségénél fogva mindinkább autonóm területté vált és külön törvényei alakultak ki.

Az Anjouk és Hunyadiak idejében tovább fejlődött és gazdagodott az Alföld szőlőterülete. Így alakultak ki az alföldi falvakat és városokat körülvevő gyümölcsfákkal tarkított szőlőskertek. A magasabb fekvésű dombok humuszos talaja igen alkalmas volt a szőlő termesztésére.
Az Alföldön már a középkorban használták a hegy megjelölést, mert az alföldi népnyelv minden kis dombot hegynek nevezett. Ez is utal arra, hogy az alföldiek szőlői eredetileg a Szerémségben és a Dunántúlon, hegyes vidékeken voltak. A szőlőhegyek a nevüket általában azokról az utakról nyerték, amelyek mellett elterültek. Így kapták például a Kecskemét környéki dombokon XIV. században települt, legöregebb szőlőterületek a "Budai-hegy, Kőrös-hegy, Vacsi-hegy elnevezést.

A török háborúk és a török hódoltság ideje nagy megpróbáltatásokat hozott az Alföld népére. Mohács előtt a vidék virágzó gazdasága a hódoltság alatt elpusztult. A török uralom kezdetén, alig fél évszázad alatt, a kultúra semmivé vált, a vidék műveletlen vadonná változott. A török hódítás következtében az életben maradt lakósság elmenekült, csupán néhány város pár ezer lakója maradt meg otthonában.
A török adórendszer a fejadótól kezdve a kapu-, ágypénz-, szőlő-, bor-, cseberadón át mindent megadóztatott. A lakóság a nagy adóterhek elől elmenekült, aki maradt, a fizethetett, az elmenekültek helyett is. Az elpusztult falvak lakóssága a mezővárosokba húzódott. Ekkor fejlődtek ki a nagyobb települések, mint Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét, Halas. Kecskemétről tudjuk, hogy 37 község határát szívta fel ebben a korban. A városok khász birtokok voltak, és a török szultán személyes tulajdonát képezték, így némileg védelmet élveztek.
A török hódoltság hosszú időn át nem volt alkalmas új szőlők telepítésére. Később a városok környékén levő szőlők felújítása megtörtént, ugyanis a távoli szőlőbirtokokat e települések lakói elveszítették és helyben kellett a szőlőterületek pótlásáról gondoskodni. Bár a törökök vallása tiltotta a bor élvezetét, de úgy gondolták, Magyarország messze van Mohamedtől, bizony sok bort leeresztettek torkukon.

A török időkben került a termesztése számos étkezési szőlőfajta is.
A szőlőültetvények legnagyobb pusztulása a XVII. században következett be. A század elején a tizenötéves háború, majd a törökök kiűzése idején a szőlők parlagon maradtak. A folytonosság csak a mezővárosok környező szőlőinél feltételezhető. A XVII. század végi krónikák parlagszőlők felújításáról szólnak.
A törökök kiverése után nagy lendülettel indult meg a szőlő és gyümölcstelepítés. A birtokukra visszatért földbirtokosok más vidékek termelési tapasztalatait is hasznosították. A telepítéshez a mezővárosokból szerezték be a szükséges szaporító anyagot. Erre az időre tehető a későbbiekben oly meghatározóvá váló szőlőfajták tömeges elterjedése, a Kövidinka, Kadarka fajták térnyerése. A Kadarka szőlő terjedésével egyidőben a balkáni vörösbor kultúra is meghonosodott.

Az alföldi városok látták el II. Rákóczi Ferenc seregeit szőlővel és gyümölccsel. Kecskeméti kimutatás szerint a fejedelemnek minden évben több szekérre való küldeménnyel kedveskedtek.
A mezővárosok megfogyatkozott lakóssága nem tudott megbirkózni a határában levő nagy területekkel. A műveletlenül maradt földek és a kiirtott erdők helyét elfoglalta a homok, amiből a művelés elmaradása miatt alakult ki a híres alföldi táj, a puszta.

Az Alföld elvadulása és a homok előretörése állandóan nőtt. A XVIII. század végén az Alföldön erőteljes sivatagosodás indult el. Az országgyűlés is sokat foglalkozott a futóhomok kérdésével. Az Alföld lakóssága ösztönösen rájött, hogy a homok megkötésének a leghasznosabb növénye a szőlő. A homok alatt mindenütt megtalálható a lösz, melyben a mélyen gyökeresedő szőlő igen jó táptalajra talál.
A városok kezdeményezésére indult meg a nagyarányú gyümölcs és szőlőtelepítés a Kiskunságban. A helyi önkormányzatok különböző intézkedésekkel ösztönözték polgáraikat a kertészeti kultúrák művelésére. Ekkor alakulhatott ki a ma is jellemző kétlaki életmód ebben a régióban. A szarvasmarha mellett a bor lett a legfontosabb kereskedelmi cikk.
A szőlőterületek növekedése következtében a helyi piacok telítődtek. A Kiskunságban termesztett bortól, akik azt nem ismerték idegenkedtek, s még akkor sem fogyasztották, ha a minőségük a hegyi borokéval vetekedett is. A helyi termelők ezért cselhez folyamodtak, és a boraikat a szőlőhegyek neveivel kínálták. " Átvitték a hegyen ! ". A XIX. században, a köztudatban mélyen be volt gyökerezve, hogy csak hegyen terem igazán jó bor, s a vásárlók a bizalmatlanságukat a valóság ismeretében sem tudták levetkőzni.
Az alföldi szőlőtermesztés kialakulásában új fordulópontot jelentett a filoxéra megjelenése hazánkban. A szaksajtóban, a napilapokban százával jelentek meg cikkek a filoxéráról és az ellene való védekezésről. A törvények egész sorát hozták a vész tovaterjedésének megakadályozására. Míg hazánk szőlőterülete 1885-ben 752 ezer kh volt, addig 1894-re 423 ezer kh-ra csökkent le a filoxéra pusztítása nyomán. A szőlősgazdák legnagyobb bosszúságára a legszebb, és minőségben legjobb hegyi szőlők pusztultak ki, és az addig lenézett homoki szőlők mentesek maradtak a fertőzéstől.

A homoki szőlőtermesztés iránti előítéletek megszüntetésében nagy szerepe volt a kecskeméti Állami Miklós-telepnek. Bár a telep 1883. évi felállításának nem az volt a célja, hogy az Alföldön a minőségi szőlő- és bortermelést növelje, mégis e telep létesítésének köszönhető, hogy alig fél évszázad alatt az Alföld szőlőterülete négyszeresére növekedett.
Miklós-telep létesítésének fő célja az volt, hogy a termesztett fajtákat a filoxéra pusztítása elől megmentse, és továbbszaporítsa. 1892-ben a földművelési miniszter rendeletére a Miklós-telep termésének egy részét fajtánként külön-külön szüretelték, és a Magyar Királyi Országos Központi Mintapincészetben dolgozták fel, kezelték. A borok jó minősége meglepte a szakembereket, egyúttal bizonyította azt is, hogy a homoki borok minősége a pincészetekben elvégzett szakszerű borkezelések esetén megfelel a legkényesebb ízlésnek is.
Miklós-telep példája csakhamar buzdítóan hatott az immúnis homokterületeknek szőlővel való beültetésére. Ebben a tekintetben különösen Kecskemét, Tiszakécske, Izsák, Kiskőrös, Soltvadkert, Kecel, Kiskunhalas, Kiskunmajsa, Jánoshalma, Bácsalmás mutatott jó példát. A telepítések a kor előírásainak figyelembe vételével történtek. A talaj forgatásával, a rónázással szabályos szerkezetű ültevények alakultak ki. A helyi iparosok a művelő eszközök kialakításában szereztek érdemeket.

Törvényes intézkedések egész sora, adómentességgel és kedvezményekkel segítette elő a homoki szőlők telepítését. Jó tőkebefektetésnek ígérkezett az Alföldön a szőlőtelepítés. Gomba módra szaporodtak el a 80-100 holdas telepek. Egyes községekben nagyvállalkozók alakítottak ki összefüggő mintagazdaságokat. Ilyenek voltak a Svájcból ide települt szőlőtermesztő Wéber Ede, aki a Helvéciai telepet létesítette, vagy a Kláber telep, Platter telep stb.
A századfordulón Kecskeméten élt és dolgozott a legnagyobb magyar szőlőnemesítő Mathiász János (1838-1921), aki munkássága során 88 csemege és borszőlőfajtát állott elő, és lefektette a korszerű csemegeszőlő termesztés alapjait.
Egymás után épültek fel a 2-3 ezer hl-es pincészetek és présházak is, melyek a kor legmodernebb eszközeivel lettek berendezve.

A telepítések termőre fordultával a termés elhelyezése évről-évre komoly erőfeszítéseket igényelt. A szakszerű feldolgozás, borkészítés és tárolás biztosítására a MASZOBSZ pince hálózatot létesített az 1930-as években. Ezek a 10-15 ezer hl-es pincészetek közpinceként működtek és biztosították a termés elhelyezését. A pincék ma is megtalálhatóak a borvidék városaiban, falvaiban.
Még be sem fejeződött a filoxéra vész utáni rekonstrukció, amikor az első világháború, majd azt követően a túltermelési válság súlyos csapást mért a borgazdaságra. Az I. világháborút követően a szőlőterületek egyharmada a határokon kívül került és így a homoki szőlők relatív részesedése megnőtt. A belföldi piac szűkülése mellett az export lehetőségek is korlátozódtak. A háború után politikai okokból elzárkóztak a hagyományos vevők a borok importjától.
A két háború közötti időszakot a Kiskunsági borvidéken is a stagnálás és a hanyatlás jellemezte.

A második világháború időszakában a szőlő- és bortermelés színvonalában a munkaerő és termelő eszközök hiánya miatt további hanyatlás állott be.
A második világháborút követően növekedett a termelési kedv, de az alapvető termelési eszközök hiánya miatt a szőlőtermesztés és borászat színvonala nem emelkedett. 1946-ot követő években a Kiskunsági borvidék területén tevékenykedő borkereskedők pincéinek államosításával kialakult az Állami Pincegazdaság szervezete. A bor jövedéki cikként pénzügyőri ellenőrzés alá esett.

1957-től kezdődően megindult a második szőlőrekonstrukció, mely a II. ötéves terv időszakában zajlott le. Ekkor alakultak ki az állami gazdaságok szőlőgazdaságai, melyek koncentráltan 500-1.500 ha ültetvényi felületükkel a nagy volumenben előállítható, egységes minőségű árualap termelés feltételeit teremtették meg. A telepítéseket követően a kor színvonalának megfelelő borászati üzemeket építettek, melyek alkalmasak voltak a termés feldolgozására, és a borok belföldi és export értékesítésére.
A Tsz szervezések során kialakult mezőgazdasági szövetkezetek kertészeti ágazataiban is helyet kapott a szőlő. Ezek között a Keceli térség fejlődése a legszembetűnőbb. Itt közel 2.000 ha nagyüzemi szőlő létesült, melyhez a pincészeti kapacitás is kialakításra került.
A Kiskunsági borvidéken a magángazdálkodás a mezőgazdaság szocialista átszervezése idejében is megmaradt. Sajátos formája a Kiskőrös, Soltvadkert, Orgovány térségében a szakszövetkezet, mely a termelőket integrálva működött közre a termés értékesítésében.

A II. ötéves terv rekonstrukciós ültetvényei az elhibázott fajtapolitika, és a rossz termőhely kiválasztás következtében részben kipusztultak, részben gazdaságtalanná vált művelésük és kivágásra kerültek.
Az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején művelésmód és fajtaváltás zajlott le a térségben. A szakcsoporti keretek között telepített ültevények fajtaszerkezete a fehér szőlőnél az interspecifikus fajták felé tolódott el.
Ebben az időszakban alakult ki a vörös bort adó ültetvények kedvező fajtaszerkezete is.
A borászati technológia tovább fejlődött, Izsákon, Kecelen, Kecskeméten, Kiskőrösön, Kiskunhalason, Nyárlőrincen, Soltvadkerten korszerű palackozó üzemek létesültek, és jelentős volumenű pezsgőgyártó kapacitás jött létre.
A termelés volumene a nyolcvanas évek végére meghaladta a kettőmillió hl-t. A termett bor 60 %-a keleti exportra került ( volt szocialista országok. )

Az 1990-es évek elején a piaci viszonyok gyökeresen megváltoztak, az addig korlátlannak tűnő lehetőségek megszűntek és a borok jelenős része eladatlanná vált. A készletek finanszírozása a bankkamatok emelkedése következtében megoldhatatlan probléma elé állította a borászati vállaltokat. Többségük emiatt csődbe ment.
A politikai rendszerváltás a szövetkezeti és kárpótlási törvények életbe léptetésével megindította a szőlőtermesztés atomizációját, a birtokviszonyok átalakulását.

A kormányzati politika lehetővé tette a termelők részére az adómentes boreladást. A helyi termelők átlátva a borértékesítés problémáit közvetlen értékesítésbe kezdtek és így vezették le a pincékben felhalmozódott készleteket. Egyes vállalkozók kihasználva a törvényes szabályozás gyengeségeit, feketekereskedelmet folytattak, és extraprofitot realizálnak. A szőlőültetvényeket ért fagy, aszály és a piaci bizonytalanság következtében számottevő telepítés nem volt a térségben. A gazdaságosan nem művelhető területeket a termelők elhagyták, így a termőszőlő területe csökken.
A 90-es évek végére a termőterületek csökkenése megállt, és megkezdődött a szőlőtermesztés ismételt megújulása. Kihasználva a kormányzat által nyújtott támogatásokat új borászati üzemek létesültek, melyek a legmodernebb technológiát alkalmazzák. Az alföldi szőlőtermesztésben rejlő lehetőségeket a nyugati tőke is felfedezte - bár óvatosan -, de egyre határozottabban megindult a külföldiek beruházása a térségben.
Az Alföldön a szőlőtermesztés hagyományait, senki nem vitatja. Szükségességét alátámasztja, hogy a szőlő és bor mintegy 30.000 családnak ad megélhetést, vagy kiegészítő jövedelmet e térségben. Mi sem jellemzi fontosságát jobban, mint a mondás mely szerint:
" Szőlőt termeszteni nem az Alföldön lehet leggazdaságosabban, de a növénykultúrák közül az Alföldön a szőlőt lehet leggazdaságosabban termeszteni. "

1. Dr. Bíró Péter ( l993. ): Borrendek. Marketing 1993. 1 szám.
2. Botos Ernő ( 1990. ): Az eredetvédelmi rendszer kialakítása a szőlő és borgazdaságban MTA. Budapest
3. Botos Ernő ( 1992. ): A bor eredetvédelme. Magyar Mezőgazdaság 48 évf. 17. szám
4. Hanusz István ( 1901. ): Borág és nedűje. Katona Tsg. Kecskemét
5. Dr. Herpay Balázs ( 1995. ): Értékelő jelentés a Kollektív Bor Marketing Program 1994-évi teljesítéséről. Kézirat
6. Keresztes József ( 1992. ): Az Alföld borvidékeinek eredetvédelmi kérdései. Előadás
7. Keresztes József ( 1994. ): Az alföldi borok megnevezésének kérdései. Előadás
8. a 40/1977. (XI.29.) MÉM rendelet: MÉM értesítő XLV. évf. 21. szám
9. az 1994. évi CII. törvény a hegyközségekről. Magyar Közlöny 1994/128. szám
10. Dr. Németh Márta ( 1987. ): Public relations a vállalati gyakorlatban. Magyar Reklámszövetség.
11. Dr. Rohály Gábor ( 1991.): Heten ...mint a borbírák. Magyar Mezőgazdaság 47. évf. 27. szám
12. Sándor Imre ( 1987.): Marketingkommunikáció. Közgazdasági és Jogi kiadó, Budapest
13. Szabó Ilona ( 1994.): A borászati ágazat helyzete és lehetőségei. Diplomamunka, Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, Budapest
14. Tóth-Zsiga István ( 1994. ): A jó bornak is kell cégér. Élelmezési Ipar, 1994/3. szám
15. Törzsök Éva ( 1990. ): Exportmarketing. Universitas
16. Dr. Urbán András ( 1994. ): Hivatalos eredmények és értesítő a XXIV. Országos Borversenyről. Magyar Szőlő és Borgazdaság, IV. évf. 6. szám

Szerző neve és hivatali beosztása: Keresztes József tudományos tanácsadó
FVM Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet
Kecskemét

правильные урлы12профессияотслеживаниебизнесконтейнерные перевозки новосибирскраскрутка сайтажерлицы на щуку купитьАндрей Павелко семья